Bastien de la Angelique de Mon Amour

A bordeaux-i dog eredete

Régebbi, de korban hozzánk közelebb álló szerzők is egyaránt a tibeti dog leszármazottjának tekintik mind az angol masztiff, mind pedig a bordeaux-i dogokat. Szerintük ez a kutya Tibet magas fennsíkjairól került el az ókorban a Közel-Keletre, ahol asszíriai dog néven lett ismeretes, innen pedig állítólag a népvándorlás hullámaival érkezett el a különféle európai területekre. Dogféle kutyák már a hallstadti korszak (Kr.e. 900-400) óta éltek Európában, Th. Studer  a század elején leírást tett közzé egy ebből a korszakból származó kutya koponyájáról. Poetting szintén megvizsgált egy olyan dog koponyát, amelyik ugyanebből az időszakból került elő. A történelem még régebbi időszakból- a korai új kőkorszakból, Kr.e. 10 000 - ből - valamilyen „nagy kutya”- fajta két rövidebb alsó állkapcsa származik, Zurzach környékén, az ottani római erődítmény ásatási munkálatai során pedig ebkoponya-töredékre bukkantak, és ez a csontmaradvány is nagy testű, dogféle kutyára utal.

Semmi nem indokolja tehát, hogy a robusztus dogféleségek származását a tibeti dogtól vagy óasszíriai dogtól eredeztessük, bízvást kialakulhattak ezek a fajták az európai térség területén is.

A nagy északi farkas koponyamérete fölülmúlja a legtöbb dogét. Strebel (1905) említést tesz olyan farkaskoponyáról, amelynek az alaphossza 243mm-t is elért, a nagy német dog koponyájának az alaphossza ezzel szemben 230 mm - nél sohasem több.

A nagy kutyákat – mindegy, hogy juhászkutyákat vagy dogféléket, hiszen a két fajta közti különbségek vagy átmenetek fölöttébb elmosódottak – mindig ott találunk, ahol az embernek szakadatlan harcot kellett viselnie a vadállatokkal.

A házi kutya története egyrészt újra meg újra igen tanulságosan mutatja, milyen gyorsan létrejöhetnek kutyafajták, másrészt azt is milyen gyorsan el is tűnhetnek a színről. A nemzedékek gyors egymásutánban követik egymást, a kutya pedig, mint nagyon régi háziállat, hajlamos, hogy mutánsokat, alakváltozatokat képezzen. A koponyaforma módosulásai, a farok tartás és a fültartás változásai egykettőre fölléphetnek úgy is, hogy más fajtákkal való keveredésre még csak gondolnunk sem kell.

Strebel a bordeaux-i dogokat, akárcsak az angol masztiffokat is, a tősgyökeres, őseredeti dogtípusok közé sorolja, amelyekből céltudatos kiválasztási eljárásokkal másmilyen dogformák is létrehozhatók. Az angol masztiffal való összefüggése kézenfekvő. A késő középkor óta a kutyák rendszeres cseréje dívott a La Manche csatornán keresztül. A „dogue” szó végső soron  az angolból származik, a régi francia hajtóebeket vagy kanászó ebeket, amelyeket vaddisznó és medvevadászatokon használtak föl, a középkori Franciaországban a „vautre” vagy „alant vautre” elnevezéssel is illették.

A „vautre” szó nyilvánvalóan a kelta-római „veltragus” vagy „veltragum” szóból ered, és a francia nyelvfejlődés folyamán előbb „veltris „ lett belőle, majd „viutre”, aztán végül a „vautre” változattá egyszerűsödött. Ebben az utóbbi formájában a szó gyűjtőfogalommá vált, valamennyi nehezebb testű kutyát így neveztek, míg a könnyebb hajtóebek a „lévriers” elnevezést kapták.

Gaston Phoebus, Foix grófja, aki 1387-ben könyvet írt a vadászatról, az „alant” szót három alfaj főfogalmaként határozta meg: az „alant gentil” az az agárféleség, amelyiknek nagy, nehéz és tömpe feje van: az „alant vautre” olyan busa fejű eb, amelyiknek lecsüngő ajka és jókora, lefegő füle van, és medve meg vaddisznó vadászatra használatos, és végezetül az „alant de boucherie”, a mészároskutya. Ez utóbbiakról azt írja Gaston  Phoebus: „Láthatjuk, amint ezek a kutyák elkísérik a mészárosokat, amikor azok kimennek a városon kívülre, hogy barmokat vásároljanak, és akkor, ha valamelyik marha arrafelé vetődik, az eb ráront, lefüleli, és szilárdan fogva tartja, míg csak a gazdája oda nem ér”

Az „alant” vagy „alan” szó állítólag az alán népnév származéka. Az alánok a Kaukázus vidékétől vonultak a népvándorlás korában, pontosabban a Kr. U. negyedik évszázadban egészen a mai Franciaország nyugati határáig, majd innen, Galliából le, Hispániába, aztán tovább, Afrika északi tengermellékére. Idővel aztán a „vautre” szót is meg a jelzőjét is- „alan” vagy „alant”- kiszorították az Angliából átjött „mestiff” (masztiff) és „dogue” kifejezések. 1572-ben I. Erzsébet királynő több angol masztiffot is küldött ajándékképpen Frankhonba, IX. Károly francia királynak. Az uralkodói udvar számlakönyvéből (1572.október 14.) kitetszik, hogy a ködös Albionból származó nehéz testű dogokat, valamint a jól megtermett agarakat is a nemes urak a pórok jószágaira uszították, így próbálták szarvas vadászatra edzeni a tapasztalatlan ebeket.

A nagy dogokat a pásztorok is szívesen alkalmazták, mert nyájvédelemre kiváltképp rátermettnek bizonyultak: erről La Fontaine Le marchand de Bassa (A bassai kalmár) című fabulájában is olvashatunk: „A dog szerfölött drága, mivelhogy naponként egy egész vekni kenyeret béfal, ámbátor igaz, többet ér akár három juhászkutyánál is, amelyek ugyan kevesebbet falnak, viszont félnek a farkastól.”

Több régi szerző is az ősi aquitániai dog sarjadékát látja a bordeaux-i dogban. Aquitánia egyike volt Gallia ama négy tartományának, amelyben ibériaiak is megtelepedtek: fővárosa Toulouse. Bizonyos Dr. Frank például így ír a Stockkeeper(Marhapásztor) című lap 1906-os évfolyamában: „ A bordeaux-i dog sokkal többet megőrzött magában a kelták erős jelleméből, mint a masztiff. Valójában ő elődeink híres-nevezetes kísérőebének származéka. Ereje szörnyűséges: a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkőznek ezekkel a fenevadakkal.” Franciaországban a középkor óta nem jött létre új kutyafajta, véli Beckmann. A régi „mestiff” ebek maradékai azonban mégis fönnmaradták Franciaország délebbi tájain, Bordeaux környékén, méghozzá „dogue du midi” vagy „dogue de bordeaux” elnevezéssel.

 

Neve

A bordeaux-i dog elnevezés eredetéről így írt Pierre Megnin 1896-ban az Éleveur(Állattenyésztő) hasábjain: „Megérdemelték a nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták őket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendőrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák őket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.”

 

Régi viadorkutyák

A dogok „alkonya” akkor kezdődött, amikor 1789-ben kitört a francia forradalom. Sok szép hatalmas példányt ezért azonmód megölték a gazdájával együtt, mások meg a menekültekkel együtt külföldre kerültek, az otthon maradottak pedig összekeveredtek mindenféle egyéb kutyafajtákkal.

A bordeaux-i dog gyaníthatólag, annak is köszönheti a fennmaradását, hogy egészen az első világháborúig és főként Dél-Franciaországban mint harci ebet használták föl medvék és farkasok ellen, de részt vett olyan mérkőzéseken is, ahol kutyák viaskodtak kutyákkal.

Ezek a viador ebek megalkuvást nem ismerő szilajsággal marakodtak. A harci kutyák, medvék és farkasok tulajdonosai városról városra jártak. Még a századforduló táján is rendeztek- a tiltások ellenére- Párizs külvárosainak hátsó udvaraiban ilyesféle állatviadalokat, sőt az ország délnyugati vidékein egészen az első világháborúig.

A legkönyörtelenebb szenzációéhséget is kielégítik, néhány részletet azonban mégis idézünk belőle, pusztán csak azért, hogy az olvasó elé tárjuk az emberi kegyetlenség példáit.

 

Harc medvékkel

Egy szakcikkből, amely a Die Bordeaux-Dogge című lapból való- 1929-ben jelent meg- , ismertetjük kivonatosan az alábbi sorokat: „A harc rendszerint három menetben zajlott le, egy-egy menet fél órát tartott, a köztük lévő szünetekben pedig azzal foglalatoskodtak a rendezők, hogy ebeiket ledörzsöljék és frissítő itallal fölüdítsék. A harmadik menetet vagy végigharcolták, vagy pedig félbeszakították az elcsigázott dogok miatt, ha teljesen reménytelennek látszott, és a tulajdonos nem akarta föláldozni a kutyáját. Gyakran megesett az efféle csatározásokban járatos, fürge dogokkal - de még a kevésbé harcedzettekkel is -, hogy villámgyorsan kipuhatolták ellenfelük gyöngéjét, rárontottak, és éppenséggel ott martak bele, ahol a fenevad nem tehetett kárt bennük. Az ilyen dog vitézsége, vakmerőssége, szívós helytállása, a csodálat érzését váltotta ki a nézőkből.”

Hadd idézzünk még egy tudósítást, ugyanebből a forrásból, de ezúttal a lap 1933-as évfolyamából: „Jómagam úgy találtam, hogy csupán a medvékkel vívott küzdelmek az izgalmasak, mivel azok veszélytelenek. Azok a rendkívüli medvék ugyanis bőrsapkát viseltek a fejükön: már most az eb rárontott a mackóra, és megpróbálta lerántani a fejfedőjét. Ebből aztán nagyszerű harc kerekedett, mindkét fél teljes erejéből küzdött. Egy ízben szemtanúja lehettem, miként csap össze egy szájkosarat nem hordó medve egy bordeaux-i doggal: ez utóbbi jószág igen nagy ügyességgel támadott, és sikerült leszaggatnia a medve bőrsapkáját: úgy belevájta agyarait a talpas fülébe, hogy a fenevad fájdalmában elterült a földön, ezért idomítója egykettőre félbeszakította a mérkőzést, hiszen semmiképpen sem akarta, hogy a mackója megsérüljön és az elkövetkezendő összecsapásokra alkalmatlanná váljék.”

A múlt század hetvenes éveinek híres bika és medveviador ebe volt a Mina nevezetű szuka. Állítólag a máskülönben kötelező- fémből készült- védő nyakörv nélkül robbant bele a viadalba, és több medvét is megölt. Ez a Mina az akkori fogalmak szerint meglehetősen nagynak számított: marmagassága 76cm volt.

 

Viadal szamárral

Medvék és farkasok helyett néhanapján szamarakat is szerepeltettek e sajátos állatviadalokon. „Mint az imént említettük, fölhasználásra kerültek farkasok, sakálok és más ragadozó fenevadak is: fölbukkantak azonban bikák és szamarak is. Ugyan ki hinné, hogy ez utóbbi, a csöndes, szürke filozófus a bordeaux-i dog félelmetes, sőt nagyon is rettegett ellenfele volt? A dogok pokoli irtózattal hátráltak  a jámbor csacsi patarúgásai elől. A küzdő porond, forró légkörében a bölcs füles renyhesége iszonyatosan tomboló haraggá változott, hihetetlen rátermettséggel védekezett támadója ellen, öles bakugrásokkal igyekezett minél előnyösebb harcállást elfoglalni, hogy villámgyors fordulatokkal kitérjen  a dog csattogó agyarai elől, ő maga viszont patáival fejbe csapja vagy fogaival horpaszon ragadja a dogot.

Tény és való, hogy az esetek túlnyomó részében a szamár hagyta el győztesen az arénát, a kutya pedig vagy döglötten hevert a porondon, vagy pedig végkimerülten és harcképtelen állapotban, elgyalázott állapotban vánszorgott haza.

 

Eb küzd ebbel

A dogviadalokat bizonyos szabályokkal szorították keretek közé, és amennyire a körülmények engedték, ügyeltek arra, hogy valamelyest egyensúly fennmaradjon. A bordeaux-i dogok tetszetős harcmodorának megőrzése érdekében az idomítási kötelmek tiltották a mancsütéseket, s a kutyáknak vállmagasság fölött nem volt szabad megragadniuk ellenfelüket. A párbajszabályzat megsértése miatt akár diszkvalifikálhatták is őket, kizárhatták például a további küzdelemből azokat a harapós kutyákat, amelyek távozás közben fogukat mutogatták, vagy akkor acsarogtak, amikor ellenfelük hátat fordított nekik.

 

Híres viadorkutyák

Caporal és Mina példának okáért a maga korában igen híres harci ebnek számított. A Caporal nevű kanról ezt olvassuk az Éleveur című szaklapban: „Caporal 1889-ben volt élete virágjában és állt hivatása magaslatán. Soha nem szerepelt a Tuilériák kiállítócsarnokában, a Pireneusok tövénél azonban annál jobban ismerték, mert olyan mesteri fokon küzdött ott a bikákkal, hogy kiérdemelte a megtisztelő legyőzhetetlen titulust. Annak a Farriere úrnak a tulajdonába tartozott. Aki Tarbes városának pályaudvari restijét igazgatta. Utóbbi bizonyos Delaut és Baures urak megvásárolták a jeles bajnokot, és ezért élete végső esztendeiben ezeknél szolgált mint fedezőkan.”

A Mina nevezetű szuka fémből kovácsolt nyakörv védelme nélkül is megölt állítólag több bikát és medvét.

Az utolsó viador eb, amelyik a kutyaviadalok betiltása előtt Franciaországban nyilvánosan kiállt a küzdőtéren, az 1910 körül még élő Néron nevezetű kan volt.

 

Fekete vagy vörös maszk?

1888-ban kezdődött el az a vita, vajon a bordeaux-i dognak fekete vagy rőt árnyalatú maszkja legyen-e, továbbá, hogy a színének megfelelő fekete vagy barna orrtükröt kell-e viselnie. Az idő tájt ugyanis, mint arról Pierre Megnin tudósít bennünket, „bizonyos Boston nevezetű angol úriember” érkezett Párizsba, és ott cirkuszi előadásokat tartott. Az egyik artistája kolosszális méretű masztiff ebével járt-kelt. Mivel ez a masztiff és a bordeaux-i dog oly feltűnően hasonlítottak egymásra, Guayraud úr, Oblan úr és Fontan úr fedeztették a maguk szukáit ezzel a masztiffal, abban a reményben, a születendő alom kutyái ekként még nehezebbek lesznek, mint eredetileg lennének. Ez 1888 június 14-én és 15-én történt. Nem sok idő múltán egy bizonyos Tony, behozatal révén szert tett egy masztiff kanra, így ennek a két ebnek a hatására a bordeaux-i dogot fokozatosan fekete maszk kezdte födni.”

Azóta dúl az érvek háborúja, vajon a bordeaux-i dognak fekete maszkot illendő-e viselnie, vagy pedig rőtet. Az ügy 1914-re odáig fajult, hogy már a „két fajta” szétválasztását követelték: azt akarták, nevezzék bordeaux-i dognak a fekete maszkos példányokat, és párizsi dognak a rőt maszkos egyedeket. Németországban még ennél is szélsőségesebb nézetek kaptak lábra: ott a kiállításokon szereplő bordeaux-i dogokat három csoportra akarták fölosztani, nevezetesen fekete maszkos dogokra, rőt maszkos dogokra, és maszk nélküli dogokra. Németországban a vörös maszkot degenerációs tünetnek tekintették. Stiefel bíró bírói jelentésében így írt 1930-ban: „Az exportőr urak bizonyára a markukba nevettek, amikor azokért a piros orrú jószágokért, amelyeket a bordeaux-i dog szülőhazájában rá nem bírnának sózni senki emberfiára, itt nálunk szép summa pénzhez jutottak… Németországban könnyűszerrel túladnak rajtuk.” Ugyanennek a jelentésnek egy másik pontján azt állítja: „Az általam piros orrúnak csúfolt bordeaux-i dogok…nem mások, mint a fekete pofájúak és rőt pofájúak keresztezéséből való elfajzott, korcs melléktermékek.”

1890-91 táján gyakorlatilag még csak fekete maszkos kutyák vonultak föl a kiállításokon: „a fekete maszkok teljességgel eluralkodtak”, írta Megnin az Éleveur hasábjain, „és a bordeaux-i dog szép fajtája elvesztette minden vonzerejét.”

Megnin ama véleményének adott hangot, hogy a valódi bordeaux-i dognak mindig barna orra és rőt maszkja van (már ha egyáltalán szabad ez esetben maszkról beszélni), a fekete maszk pedig biztos jele a masztiffal való keresztezésnek.

Fekete maszkos sárga kutyákban mindig fellelhető a domináns E gén. Mivel az E gén mindig domináns szerepet játszik az E génhez képest, két fekete maszkos és EE képletű heterozigóta kutyának bízvást világra jöhet maszk nélküli leszármazottja is ezzel szemben viszont EE génképletű és maszk nélküli szülőknek sohasem lehetnek fekete maszkos sarjaik.

A ma érvényben lévő fajtastandard jóváhagyja, megengedhetőnek minősíti a maszkos és a maszk nélküli változatot.

 

A tenyésztés kezdete

Az első párizsi kutyakiállításon, 1863-ban nyolc dog vett részt, melyek jócskán elütöttek egymástól. A bírói jelentésben ezt olvashatjuk róluk: csupán a nagy testű fajták, főleg a bordeaux-i dogok érdemlik meg, hogy említsük őket. Az itt látható állatok nagyon rosszul képviselték a fajtájukat, általában fölöttébb középszerűek voltak, semelyik sem lépett föl valamilyen ésszerű típus képviselőjeként.” E lesújtó, sőt megsemmisítő jelentés ellenére bizonyos Radigue úr Magenta nevezetű kanja első díjat nyert, és egyidejűleg kitüntették Párizs városának külön jutalmával, a 150 frankot érő aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, szürke szőrét rőtes árnyalat színezte át, és maszkot nem viselt.

Úgy tűnik, ezen a kiállításon döntöttek végleg a „ dogue de bordeaux” elnevezés felől.

A fajta egységes voltáról természetesen szó sem lehetett. Kunstler professzor, a francia dogoknak akkoriban legkiválóbb ismerője így nyilatkozott: „Soha életemben nem láttam még két olyan bordeaux-i dogot, amelyek hasonlítottak volna egymásra.”

A dogok szerény külsővel dicsekedhettek. A második császárság korában például így vélekedtek erről: „ …általában fitymálólag vitatják a nagy testű dogok használhatóságát, mert barátságtalanok, kegyetlenek, bőszen acsarognak és lusták, küllemük pedig csapnivaló.”

Pierre Megnin, a francia „kutyapápa” a 19.sz vége felé a bordeaux-i dogban nem egyebet lát, mint az angol masztiff és a pireneusi eb keresztezéséből származó korcsot. Les races de chien (Kutyafajták) című könyvében 1891-ben ekként ír: „Vajon csakugyan léteznek-e olyan francia dogok, amelyek egységes fajtát képviselnek, és méltán megérdemlik, hogy bordeaux-i dog néven szerepeljenek a Cours la Reine vagy a Tuilériák teraszain rendezett kiállítások szakjegyzékében? Sokáig úgy hittük, hogy igen most azonban meg vagyunk győződve ennek ellenkezőjéről.

Olyan kutyákat neveztünk így, és még ma is olyan kutyákat értünk ezen az elnevezésen, amelyek voltaképpen nagy testű és erőteljes bulldogok, valamelyest előreugró alsó állkapoccsal, 60-65 cm marmagassággal, egyenletesen sárga vagy foltosan sárga szőrszínnel, és semmiben sem különböznek a spanyol bulldogoktól: vagy pedig vérbeli és hamisítatlan masztiffokat hívtunk bordeaux-i dogoknak, mely masztiffok hasonlóképpen ollós harapásúak, tejeskávé vagy izabella színűek, fekete maszkjuk vagy van, vagy nincs, mellbőségük pedig 70-75 cm. E két véglet közt akad persze sok különféle közbülső fokozat, s ezek a változatok vagy az egyik, vagy a másik fő formához közelítenek erősebben. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a bordeaux-i dog állítólagos fajtája nem más, mint keresztezési kísérlet az angol masztiff és a spanyol bulldog közt, mely utóbbi fajta szintén a Pireneusokból ered, és gyakran bordeaux-i dog névvel is illetik – olyan keresztezési kísérlet, amelynek termékei hol az egyik, hol meg a másik fél sajátosságaira ütnek vissza, önálló fajtát azonban semmiként sem eredményeznek - , s amikor ez a fajta kialakult végre, a mai bordeaux-i dog lett belőle."

P. Megnin utóbb megváltoztatta véleményét, erről esik majd szó a továbbiakban. Az 1863 és 1883 közt rendezett kiállításokon alig-alig hallunk valamit a bordeaux-i dogokról. Először 1883-ban szerepel megint ilyen fajtájú kutya a párizsi kiállításon, méghozzá a Bataille(Csata) nevű kan, a Mina nevű legendás viador eb unokája. Bataille marmagassága csupán 67 cm, míg Mina legalább 76 cm marmagasságot ért el. Egy év múlva aztán megjelent a színen Marius, ennek a Bataille nevű kannak az alomtestvére, ám viszonylag alacsony fivérével ellentétben Marius 74 cm marmagasságúra nőtt: egyébiránt sárga volt, és nem viselt maszkot.

Mivel a dogok kedvelői magasságcsökkenéstől féltek, ettől fogva egyre inkább angol masztiffokkal keresztezték őket. Megnin nem mindenalap nélkül állítja, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején bordeaux-i dog fajtanév alatt csupán megannyi elfajzott masztiff jelent meg a kiállításokon. Nyilvánvaló kivételt jelentett az a Lion nevezetű kan, amelyik 1887-ben első díjat nyert a párizsi eb tárlaton.

Később mégiscsak Párizsba jött – Rouenből, és Spából – bizonyos Eisler úr két nagyon tipikus , Sultane és Buffalo nevezetű kutyája, hogy szerepeljen a kiállításon. Idézzük azt az egykorú jelentést, amelyik így szól, „ Ezek sem nem masztiffok, sem nem bulldogok, hanem e két fajta közti átmeneti változatok. Mindkettő sárgásbarna, és rőtes árnyalatú maszkot visel.” Megnin úrra szemmel láthatólag jó hatást tett ez a két kutya: őket tekintette mintául, amikor megszövegezte az első fajtastandardok egyikét. Ugyanabban az időpontban jelent meg Németországban az L. Beckmann által megfogalmazott szabványjegyzék, amelyet aztán R. Strebel is átvett. Beckmann fajtastandardjából – ő messzemenőleg Megnin szövegére támaszkodik - az alábbiakban kivonatosan idézzük a következőket: „Marmagassága 60-70 cm közt, fejmérete viszonylag nagy, homloka széles és belapított, ajka igencsak aláfityegő, pofája kurta és széles, az arc redőzött, füle kicsiny és finom: teste elülső része rendkívül erős, mellkasa széles, nyaka vastag, két hátulsó végtagja gyakorta a tehén csánkúság tünetét mutatja, vagyis a két lőcsláb X-be szalad. Szőrszíne rőt vagy sárgásbarna, s mennél sötétebb árnyalatú, annál jobb, bundája rövid szálú és sűrű.”

A fajtaazonos tenyésztés 1890-ben kezdődött, amikor bizonyos Vaurez úr Rolland nevezetű kanjával Párizsban nekilátott a tenyésztésnek. Erről a Roland nevű ebről maradt fönn kép, melyen zömök testalkatú, csonkolt fülű kutyát látunk. Marmagassága 72 cm volt, fejbősége 62 cm, a pofájának kerülete 41 cm, mellbősége 95 cm: felső metszőfogai legalább 1 cm-nyivel előrébb értek, mint az alsók, ez azonban, ha becsukta a száját, mégsem tűnt föl, mert a föléje lógó ajakráncok eltakarták. Roland 56 kg-ot nyomott.

A bordeaux-i dog tenyésztése igazi rendszerességgel azonban csak akkor kezdődött meg, amikor P. Megnin, mint az Éleveur című szaklap kiadója, 1896-ban cikket jelentetett meg Le Dogue de Bordeaux címmel, és ebben az írásában olyannak ábrázolta a fajtát, amilyennek ő maga képzelte el az idő tájt. H. von Bylandt átvette ezt az első és többé vagy kevésbé már hivatalos fajtaleírást, és közzétette Hunderassen(Kutyafajták) című hatalmas művében, amelyet 1897- ben adtak ki, és igencsak széles körben elterjedt. Aztán J. Kunstler bordeaux-i professzor lépett nyilvánosság elé 1910-ben az Éleveur hasábjain nyolcoldalas tanulmányával, amelynek a címe így hangzik: (Kritikai tanulmány a bordeaux-i dogról). Ekkoriban már néhány komoly tenyésztő is kezdett érdeklődni e fajta iránt, mint az imént említett Vaurez úr is. Közismert lett Eisler Sultane és Buffalo nevű két szép dogja, majd Vaurez Rolandja, aztán pedig az Othello nevű kan is. Ezek a kutyák már valamennyien igen közel álltak a célul kitűzött fajtatípushoz.

Hosszú éveken át tartó vitasorozatok után végül 1911-ben megjelent az első hivatalos fajtastandard, amelyet a fajta két kitűnő ismerője, Megnin és Kunstler dolgozott ki. Ezt a szabványjegyzéket az FCI 1913-ban jóváhagyta, és aztán meglehetősen hosszú időn át érvényben maradt. A ma hatályban lévő fajtastandardot Dr. Luquet és R. Triquet úr 1970-ben szövegezte át. Ez az új változat azonban messzemenőleg az 1913-as fajtastandardra támaszkodik.

A 19. század utolsó éveiben világszerte divatba jöttek a bernáthegyi kutyák meg a német dogok, és egyre jobban kiszorították a régi francia dogfajtákat: a bordeaux-i dognak is meg kellett küzdenie a fennmaradásért.

Az első világháború hosszú időre félbeszakította a tenyésztői tevékenységet. Jól lehet a hadsereg szanitécebekként alkalmazott bordeaux-i dogokat, ám súlyos, lassú dogok nem váltak be. 1925-ből kapunk értesítést arról a Poupée(Baba) nevű szukáról, amelyik igen nagymértékben testesítette meg a fajta modern típusát.

A második világháború utáni korszak élenjáró kenneljei a következők: de Fenelon(von Cappel), des Démons Noirs(Averlant) és a de la Maison des Arbres(R.Triquet). Azok közül a nagyszerű tenyészkanok közül, amelyek oroszlánrészt vállaltak a tenyésztés rekonstruálásában, hadd említsük a Milk de Fenelon, Marcus des Démons Noirs, és Mowgli de la Maison des Arbres nevűeket.

 

Keresztezés bernáthegyi kutyákkal

A háború után Németországban, a v. d. Wolfsburg elnevezésű tenyésztelepen egy kurta szőrű bernáthegyi kant vontak be a keresztezési munkálatokba. A keresztezésből származó alom két testvérállatát pároztatták, majd utódjukat, a Bessy nevű szukát fedeztették a Franciaországból importált Athos de Fenelon nevű kannal. A kölykök megfeleltek a tenyésztők elképzeléseinek, ámbár ennek a tenyészvonalnak az egyedei a meglehetősen sok fehér folttól ismerhetők föl. Az egyik kan, Gordon v. d. Trenck nevezetű világbajnok lett 1956-ban. Két fivére – Golf és Graf – noha a szemtanúk szerint még mintaszerűbb testalkatnak örvendtek, mint a világbajnok Gordon, a bundájukat tarkító túl sok fehér folt miatt a háttérbe szorultak.